Térkapcsolatok

Serényi H. Zsigmond kiállítása a Budai Klub-galériában

Minden igazi művész pályáján, az alkotónak a társadalomban és a szakmában betöltött szerepétől szinte függetlenül, jelentkezik egy tisztulási folyamat. Nevezhetjük ezt megvilágosodásnak, bölcsebbé válásnak, s nem utolsósorban a kikristályosodott gondolkodás valaminő – látszólag a véletlenen alapuló, valójában nagyon is megtervezett – kikötőjének. Ez a pályaszakasz természetesen csak képalkotási technikájában és fölfogásában mond ellent – az erkölcs ugyanaz – a korábbi, szintén sikeresnek mondható, periódusoknak. Valójában belőlük építkezik.

Serényi H. Zsigmond figurális, fél-figurális – ám szerkezetükben itt sem a szokványhoz igazodó – festményektől, grafikáktól jutott el a mostani, talán már másfél évtizede megvillantott, s azóta intenzitásában fokozatosan erősödő állomásig. A kinti valósággal – a gépvilág zakatolásával – saját benső rendjét állította szembe.

Ez a konstruktív szerkezetű, a zene harmónia-világától sem idegenkedő, sőt arra építő kép-együttes attól izgalmas, hogy csendjei – az elnémulók, a lázadók, a ricsajjal szembeniek – nem valamiféle társadalomból való kivonulást szimbolizálnak, hanem éppenséggel a „külvilágot” (benne a politikát és a mindentől megrökönyödő gyáva embert) akarják megtanítani.

Mire is? Az önbecsülésre, amely végső soron rend. Rend, amelynek a szabályozottságnál fogva megvannak a törvényei, de ezek sosem gátjai – ellenkezőleg, elősegítői – a kiteljesedésnek. Aki a fehéren fehérrel való építkezést közelebbről is megnézi, látni fogja, hogy ez a (hadd ismételjem, nagy benső csendeket megszólaltató) szépség mértani irányultsága ellenére tág mezőket – bonyolult tereket és napfényes kifutókat – kínál a szemlélődő számára.

Serényi H. Zsigmond azt mondja, térstruktúrákat; én azt mondom, hogy szenzációs találékonysággal megszerkesztett érzéstömböket – a nonfiguratív ábrázolásnak is van húsa-vére –, amelyekben öröm, félelem, lázadás, megnyugvás, kitörés, otthoniasság leledzik (Diagonális kapcsolatok – 2008; Bezárt forma – 2003; Agresszivitás – 2003). A fehér felületen (vásznon) fehérre festett zsinór az alkotó révén bejárja szinte életünk megannyi terét – a festmények alakzatai minden esetben tisztaság-fokozatok –, s nincs az a legbonyolultabb, a vastag és vékony fonal redő-árnyképeit, szakaszok elválását és találkozási pontjait kiemelő szerkezet, amely ne mutatná a labirintusból kivezető utat. A labirintus-sallangokat önmagából kivető kép, a síkot is megpezsdítő térosztásával, egyben valaminő kifinomult lelkiség – benső élményvilág – megjelenítője is.

A Szekvenciák I.-IV. (2005) variációs gazdagsága a nyitott tér, zárt tér, a vonalritkasággal jelzett hiány és a vonalsűrűséggel ábrázolt többlet s mindezen hullámzások iskolapéldája. A háromszögek és annak hol pozitív, hol negatív formáját tartalmazó alakzatok (a belső vonalrács egymáshoz való távolságát önmagukban is változtató ötszögek) a kép statikáját és mozgalmasságát is adják. Nem csupán a térosztást reprezentálják, de a térbeliség, egy különös perspektívából épült látvány – valaminő tisztásaiban megújuló kert – illúzióját is keltik.

Minthogy nonfiguratív – ennek ellenére az ember egész érzésskáláját kibontó – festményekről van szó, a művész csupán beszédes elhallgatásaiban jelzi gondolkodásának, világlátásának, etikájának sarkpontjait. A szemérmesen magáénak vallott értékek egyúttal emberi-művészi credójára is rávilágítanak. A Ritmuskép – Hommage a Bartók Béla (2004) tonalitása, mert az ismétlődő variációs hullámzás a nagy zeneszerző kompozícióit idézi, arról a bartóki világrendről vall, amelynek középpontjában a szabadságkívánás áll. Magyarán – mutatis mutandis – a zsarnok láncának a széttörése. A Térstruktúrák (2002) gyűrött vászondarabkáinak plasztikai élményt is nyújtó alakzataiban – pontosabban a motívumok elrendezésében – pedig ott a kereszt mint a bibliai jelképtár egyik legfontosabb szimbólumának a rajzolata.

Egy másik képet nézvén ez a cím szerint is Rejtőzködő jel (2003) ennek a szemérmesen visszafogott vallomásosságnak egyik – ha nem a legfontosabb – érzelmi-szellemi mozgatója. Hatása olyan festményeken is észlelhető, mint a beszédes megnevezéssel egyedivé tett Útjelzés (2003). A méreteket tekintve nem kis különbség van az egyes művek között – lásd a 100x120-as Diagonális kapcsolatokat és a Térfolyamatokat (mindkettő 2008), valamint a 2003-2004-es festménysorozat 60x50-es darabjait –, viszont a rajtuk szereplő vonal- és érzelemtartomány ugyanavval az intenzitással fejezi ki a személyiség (a világot lecsitítani akaró én-kép) legfontosabb jegyét: a viharral szembeni bölcselem csöndjét.

A kamara-tárlat friss kollekciója (Képarchitektúrák I.-IV. – 2010) mindennél jobban jelzi a pályaszakaszon belüli, megújításra való törekvéseket. Serényi H. Zsigmond ezekbe a kisméretű (12x12), a papír plasztikai hullámmozgását mutató reliefekbe belesűrítette mindazt, ami művészetének sarkköve: az átváltozás drámai tisztaságát és a felületi erők – a miniatűr formában is emberléptékű diagonálisok – harmóniát sugalló, ritmusra épülő rendjét.

A vallomásos én-kép azért pazar, mert (illúzió?) akarva-akaratlan hatni akar a káosz robbanásai által veszélyeztetett világra is.